„ - A másodfokú egyenlet... Tanár úr kérem, én készültem....
Senki sem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre....Ő még felel. .....elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben
jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak.
Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is van, amire fölül fel van írva: "Bejárat a negyedik végtelenbe." A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást... a párhuzamos vonalak,
igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog... ama "felsőbb osztály", melybe elégtelen eredmény miatt fel nem léphet soha."
Karinthy Frigyes szívhez szóló sorai jutottak eszembe, valamint azok a jól ismert kifejezések, mint: gyermeki lét, gyermeki báj, gyermeki egyszerűség, örök gyerek, nézd a világot egy gyermek szemén keresztül :) Ismerős szavak, gondolatok ugye?
Ahogy a fenti leírásban a rossz tanuló elmélázik az egyenletek és párhuzamosok mentén, - feledve a racionális tárgy és az iskola szigorát, - úgy méláztam én is el azon, hogy az emberi lét során, amikor felnövünk, a nagykorúság, vagy önállóság küszöbén vajon miért rakjuk le a gyerekkor természetes kíváncsiságát és báját. Miért vész el a gyermeki fantázia, vagy a valóság színesben láttatása. Ahogyan az idézett felelés vége felé a tanuló egyszer csak egy másik világba, a képzelet világába helyezkedve látja, szinte már szerethető tételként a párhuzamosokat, akik kalapot viselnek és leülnek a padba, miért maradnak el ezek a képzelgések :) Vagy amikor mégis ránk tör, és elmerülünk a képzelet világába utána miért érzünk lelkiismeret furdalást, hogy: „jajj, már megint álmodozunk?”
Miért válik később a társadalomban amolyan hóbortos bolonddá az, aki mégis megmarad gyereknek. És miért áll egyedül a tömegben?
Gyakran egy legyintéssel illetik: á, hagyd, gyerek, sosem fog felnőni! Miközben lehet, hogy ez a gyereklelkű felnőtt sokkal inkább képes felelősen gondolkodni, éppen színes és széles látókörű képessége miatt tud, más szempontok szerint tekinteni hétköznapi és kevésbé hétköznapi dolgokra.
Úgy vélem a környezetvédelmi, környezetterhelési problémákra is nem ártana néha gyermeki egyszerűséggel tekinteni. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy játékként kell kezelni, hiszen ennél jóval komolyabb és mára már sokkal égetőbbé váló változtatásokról és változásokról kell dönteni. Szóval nem gyerekjáték, de a megoldások keresése közben néha úgy érzem a gyermeki képzeletvilágot sem ártana igénybe venni. De legalábbis azt a tiszta, befolyások nélküli gondolkodást mindenképpen, melyek a gyermeki lét első éveit jellemzik.
Biztosan többetek tapasztalta már meg kisebb gyermek társaságában, hogy képesek olyan egyszerű, de bölcs mondatokat, gondolatokat megosztani, hogy ámulva figyeli a felnőtt társadalom. Nem is értjük honnan ez a bölcsesség. Valószínűleg onnan, hogy éppen azzal a gondolati egyszerűséggel közelítik meg a témákat, vagy helyzeteket, melyeket mi felnőttek egy idő után elfeledünk. Mert számtalan dolog bír befolyással, számtalan hiedelem, vagy történés, eseményben átélt érzés, élmény van hatással ránk, ezek eltérítenek attól, hogy időnként meglássuk a dolgok igazát, lényegét.
Éppen ezért szerintem nagyon jó, ha időnként gyermekek tudunk maradni a nyitottságban és a tiszta figyelemben. No meg a kreativitásban és játékosságban is.
Egy márciusi konferencián – TEDx Danubia – az egyik előadó, George Burt arról beszélt, hogy a gyermekkori kreativitás megőrzése nagyon fontos felnőttként is. Szerinte nem azt kell árgus szemekkel és csodálkozva nézni, hogyan lesz a gyermekből felnőtt, sokkal inkább azt, hogy a gyermeki én hogyan marad meg felnőtt korban?!
Picassot idézte: „Minden gyermek művész, az a kérdés hogyan maradjon meg ez a képesség? A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát.”
Folytatva ezt a gondolatsort kitért arra is, hogy a világon eddig mindig abból születtek meg a legnagyobb dolgok, újítások, amikor az egyén kellőképpen bátor volt a korábbi megszokott sémáktól elrugaszkodni, amikor a korábbi bölcsességek feltétel nélküli elfogadása helyett merte használni képzelőerejét, kreativitását. Azt javasolta, hogy játszunk :) Játszunk el a gondolattal, amire régóta vágyunk, amit régóta szeretnénk megvalósítani, ne abból induljunk ki, hogy mások majd mit gondolnak, hanem képzeljük el és vegyük elő a rejtett kreativitásunkat is, és valósítsuk meg, legyen a játék neve: „Mi lenne, ha?”
Úgy gondolom nem csak magunk miatt kell megfontolni ezeket a jó tanácsokat, hanem gyermekeink, az utánunk jövő generáció miatt is jó, ha képesek vagyunk másként tekinteni a világra, környezetünkre.
Különösen fontos ez most, amikor érezhetően komoly változások történnek már a jelenben is, és jogos aggodalommal tekintünk a fenntartható jövő felé. De nem szeretném, ha azt képzelnétek el, hogy milyen lesz a világ, és a földi lét akkor, ha minden úgy marad, ahogyan most van, és nem változtatunk a túlzó fogyasztási szokásokon. Nem szeretném, ha azt képzelnétek el, hogy milyen lesz az élet, a föld energiatartalékainak felélése után, sokkal inkább vidám képekkel töltsük meg a képzelet tartományát. Képzeljük el, hogy gyönyörű, tavaszi réten sétálunk, zsenge zöld fű a lábunk alatt, mindenfelé nyíló virágok, bokrok, képzeljük el, ahogy csicseregnek a madarak, vagy ahogy gyermekünk odafut egy kőhöz és egy csiga útját figyeli árgus szemekkel, képzeljük el a színeket, vagy a nyári eső illatát, az őszi levelek zizegését, a téli havas út csikorgó hangját talpunk alatt. Képzeljük és fogadjuk el, hogy ezek a természetes érzetek, amelyek hozzátartoznak az évszakokhoz, az örök körforgáshoz csak akkor maradhat meg élvezhető formában, ha megálljt parancsolunk az esztelen rohanásnak.
A változás, változtatás idejét éljük, de ettől nem kell félni. Tekintsük úgy ezt a folyamatot, ahogy egy kísérletező kedvű gyerek tekint mondjuk a játékaira. Ugyanazzal a játékkal képes akár mindennap másként játszani, mert köré szövi a saját világát, mesékkel tarkítva éli meg a legegyszerűbb tárgyat is. Képes a kocka összes oldalát másként látni. Ha jól belegondolunk ehhez semmi más nem kell, mint hogy mindennap képes nyitottan és örömmel tekinteni a kocka bármelyik oldalára. Számára ez játék, a nyitottság, a kíváncsiság pedig természetes dolog.
Ahogy a fenti leírásban a rossz tanuló elmélázik az egyenletek és párhuzamosok mentén, - feledve a racionális tárgy és az iskola szigorát, - úgy méláztam én is el azon, hogy az emberi lét során, amikor felnövünk, a nagykorúság, vagy önállóság küszöbén vajon miért rakjuk le a gyerekkor természetes kíváncsiságát és báját. Miért vész el a gyermeki fantázia, vagy a valóság színesben láttatása. Ahogyan az idézett felelés vége felé a tanuló egyszer csak egy másik világba, a képzelet világába helyezkedve látja, szinte már szerethető tételként a párhuzamosokat, akik kalapot viselnek és leülnek a padba, miért maradnak el ezek a képzelgések :) Vagy amikor mégis ránk tör, és elmerülünk a képzelet világába utána miért érzünk lelkiismeret furdalást, hogy: „jajj, már megint álmodozunk?”
Miért válik később a társadalomban amolyan hóbortos bolonddá az, aki mégis megmarad gyereknek. És miért áll egyedül a tömegben?
Gyakran egy legyintéssel illetik: á, hagyd, gyerek, sosem fog felnőni! Miközben lehet, hogy ez a gyereklelkű felnőtt sokkal inkább képes felelősen gondolkodni, éppen színes és széles látókörű képessége miatt tud, más szempontok szerint tekinteni hétköznapi és kevésbé hétköznapi dolgokra.
Úgy vélem a környezetvédelmi, környezetterhelési problémákra is nem ártana néha gyermeki egyszerűséggel tekinteni. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy játékként kell kezelni, hiszen ennél jóval komolyabb és mára már sokkal égetőbbé váló változtatásokról és változásokról kell dönteni. Szóval nem gyerekjáték, de a megoldások keresése közben néha úgy érzem a gyermeki képzeletvilágot sem ártana igénybe venni. De legalábbis azt a tiszta, befolyások nélküli gondolkodást mindenképpen, melyek a gyermeki lét első éveit jellemzik.
Biztosan többetek tapasztalta már meg kisebb gyermek társaságában, hogy képesek olyan egyszerű, de bölcs mondatokat, gondolatokat megosztani, hogy ámulva figyeli a felnőtt társadalom. Nem is értjük honnan ez a bölcsesség. Valószínűleg onnan, hogy éppen azzal a gondolati egyszerűséggel közelítik meg a témákat, vagy helyzeteket, melyeket mi felnőttek egy idő után elfeledünk. Mert számtalan dolog bír befolyással, számtalan hiedelem, vagy történés, eseményben átélt érzés, élmény van hatással ránk, ezek eltérítenek attól, hogy időnként meglássuk a dolgok igazát, lényegét.
Éppen ezért szerintem nagyon jó, ha időnként gyermekek tudunk maradni a nyitottságban és a tiszta figyelemben. No meg a kreativitásban és játékosságban is.
Egy márciusi konferencián – TEDx Danubia – az egyik előadó, George Burt arról beszélt, hogy a gyermekkori kreativitás megőrzése nagyon fontos felnőttként is. Szerinte nem azt kell árgus szemekkel és csodálkozva nézni, hogyan lesz a gyermekből felnőtt, sokkal inkább azt, hogy a gyermeki én hogyan marad meg felnőtt korban?!
Picassot idézte: „Minden gyermek művész, az a kérdés hogyan maradjon meg ez a képesség? A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát.”
Folytatva ezt a gondolatsort kitért arra is, hogy a világon eddig mindig abból születtek meg a legnagyobb dolgok, újítások, amikor az egyén kellőképpen bátor volt a korábbi megszokott sémáktól elrugaszkodni, amikor a korábbi bölcsességek feltétel nélküli elfogadása helyett merte használni képzelőerejét, kreativitását. Azt javasolta, hogy játszunk :) Játszunk el a gondolattal, amire régóta vágyunk, amit régóta szeretnénk megvalósítani, ne abból induljunk ki, hogy mások majd mit gondolnak, hanem képzeljük el és vegyük elő a rejtett kreativitásunkat is, és valósítsuk meg, legyen a játék neve: „Mi lenne, ha?”
Úgy gondolom nem csak magunk miatt kell megfontolni ezeket a jó tanácsokat, hanem gyermekeink, az utánunk jövő generáció miatt is jó, ha képesek vagyunk másként tekinteni a világra, környezetünkre.
Különösen fontos ez most, amikor érezhetően komoly változások történnek már a jelenben is, és jogos aggodalommal tekintünk a fenntartható jövő felé. De nem szeretném, ha azt képzelnétek el, hogy milyen lesz a világ, és a földi lét akkor, ha minden úgy marad, ahogyan most van, és nem változtatunk a túlzó fogyasztási szokásokon. Nem szeretném, ha azt képzelnétek el, hogy milyen lesz az élet, a föld energiatartalékainak felélése után, sokkal inkább vidám képekkel töltsük meg a képzelet tartományát. Képzeljük el, hogy gyönyörű, tavaszi réten sétálunk, zsenge zöld fű a lábunk alatt, mindenfelé nyíló virágok, bokrok, képzeljük el, ahogy csicseregnek a madarak, vagy ahogy gyermekünk odafut egy kőhöz és egy csiga útját figyeli árgus szemekkel, képzeljük el a színeket, vagy a nyári eső illatát, az őszi levelek zizegését, a téli havas út csikorgó hangját talpunk alatt. Képzeljük és fogadjuk el, hogy ezek a természetes érzetek, amelyek hozzátartoznak az évszakokhoz, az örök körforgáshoz csak akkor maradhat meg élvezhető formában, ha megálljt parancsolunk az esztelen rohanásnak.
A változás, változtatás idejét éljük, de ettől nem kell félni. Tekintsük úgy ezt a folyamatot, ahogy egy kísérletező kedvű gyerek tekint mondjuk a játékaira. Ugyanazzal a játékkal képes akár mindennap másként játszani, mert köré szövi a saját világát, mesékkel tarkítva éli meg a legegyszerűbb tárgyat is. Képes a kocka összes oldalát másként látni. Ha jól belegondolunk ehhez semmi más nem kell, mint hogy mindennap képes nyitottan és örömmel tekinteni a kocka bármelyik oldalára. Számára ez játék, a nyitottság, a kíváncsiság pedig természetes dolog.
Így arra buzdítok minden olvasót, hogy tekintsünk ezzel a nyitottsággal bevált szokásainkra, és játszunk: „Mi lenne, ha?” Mi lenne ha, ma a közeli kisboltba mennék bevásárolni a nagy multi helyett. Mi lenne, ha mától hetente egyszer piacra járnék, és lehetőleg helyi termelőktől vásárolnék. Mi lenne, ha mától rövidebb utakra – mikor csak leugrok abba a bizonyos közeli boltba – gyalog mennék, vagy biciklivel. Mi lenne, ha mától szelektíven gyűjteném a szemetet és erre rávenném a család többi tagját is? Mi lenne, ha mától nem vennék több palackozott ásványvizet, hanem kipróbálnám milyen íze van a csapvíznek? Mi lenne, ha mától saját magam készíteném el gyerekeimnek az uzsonnát, ahelyett, hogy engedném, hogy az iskolai büfében költse el valamilyen nassolni valóra. Mi lenne, ha mától kipróbálnám a takarítást olyan természetes eszközökkel, mint például az ecet?
Számtalan lehetőség, és tudom, hogy sokan már ma is így tesznek, akkor ők meséljenek erről barátaiknak, vagy játszanak velük együtt. Mondjuk mi lenne, ha ezentúl hétvégente kirándulásra invitálnátok őket, ahova saját készítésű finomsággal készülnétek megismertetve őket azzal, mennyivel jobb, ha tudjuk mit eszünk. /Mondjuk a megszokott zacskó chips helyett/ Vagy keressetek más területet a játékra, a változtatásra, az újjászületésre. A lényeg, hogy merjük elképzelni milyen lehet a bejárat a negyedik véletlenbe :) Nekem ez a mondat - nagy szavakkal élve - teljesen más dimenziót nyit meg. Azt sugallja, hogy azért, mert valamiről korábban alkottak egy szabályt, az még nem biztos, hogy úgy van. A lehetőségek tárháza nyitva áll, ne szabjunk gátakat az újnak vagy ne vonjunk vállat azzal, hogy de hiszen már ezer éve így vagy úgy történnek a dolgok, mert a dolgok másképp is történhetnek. Rajtunk múlik, ne hivatkozzunk berögzült szokásokra, régi hiedelmekre, vagy épp olyan külső hatásokra, amelyek valójában kifogások.
Azt gondolom, ez a mostani kor egy csodálatos lehetőség, melynek részesei lehetünk és remélem, hogy vagyunk is. Lehetőség arra, hogy egy hosszú ideig megszokott, ezáltal biztonságosnak vélt világot megváltoztassunk, és jobbá tehessük!
Idézettel kezdtem, azzal is zárom soraimat, ám míg a bevezető részlet a képzelet erejéről szól, ez a pár sor arról, hogyan és miként tegyük és lássuk másképp a dolgokat, hogyan és mi módon szülessünk újjá könnyedén, gyermeki játékossággal, de felnőtt módon!
“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.
Példálózás helyett példát mutatnék.
Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.
Kirándulnék, sárkányt eregetnék,
Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat.
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről
és többet a szeretet hatalmáról.”
(Diane Loomans)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése